Zseninek született – búcsú Puhl Sándortól

Játékvezetőkről

2021-05-21 15:34:41
Puhl Sándor |

Puhl Sándor - forrás:
Forrás: - Puhl Sándor

Na, gyerekek, ha az idén megkapjuk a BL-döntőt, elvisszük a Szöllőt is – Puhl Sándor mondta ezt 1997 tavaszán, az UEFA-kupa elődöntője után, amikor megszokott szertartás szerint Ferihegyen még beült egy kávéra a hazaérkezéskor akkori állandó kollégáival, Bozóky Imrével és Hamar Lászlóval. Én pedig rendszerint ott vártam őket, félig még játékvezetőként, félig már újságíróként, majdnem húszévesen.

Nem túlzás, hogy bálványoztam, hiszen a mi generációnknak ő volt az a magyar futballsztár, aki Détári Lajos után a nemzetközi elitben képviselte Magyarországot, aki ott volt a pályán, együtt Roberto Baggióval, Romárióval, Paul Gascoigne-nal, Andy Möllerrel. Akkoriban a válogatottunk nem jutott ki nagy tornákra, a klubjainkat egyre megalázóbb pofonokkal selejtezték ki a kupákból, csakis Puhl Sándor révén érezhettük, hogy van némi közünk egy-egy Eb-hez, vb-hez, BL-sorozathoz. Pontosabban egy-egy Bajnokok Ligája- vagy világbajnoki döntőhöz! Ha úgy tetszik, ő az egyetlen magyar, aki megnyert egy vb-finálét. Persze, nem úgy, persze nem játékosként, de akkor is! Ezt éreztük sokan, amikor a Puhl Sándor által 1993-ban vezetett UEFA-kupa-döntő után az akkoriban elnéptelenedő, érdektelenségbe fulladó játékvezetői tanfolyamok szervezői a budapesti szövetségnél egyszer csak azt tapasztalták, hogy tolonganak a jelentkezők a Curia utcában, és sok-sok év után ismét a nagyteremben kell tartani a kurzust. Szerintem ott szinte mindenki Puhl Sándor sikerei miatt akart játékvezető lenni, én biztosan.

Ha létezik olyan, hogy született futballbíró, akkor ő az volt, az ösztöneiben, a zsigereiben érezte egy-egy, mégoly kritikus helyzet tökéletes megoldását. Legendás, ahogyan fölülbírálta a partjelzőjét a világbajnoki döntőben éppen úgy, mint később a BL-fináléban. Hihetetlen kockázatvállalás, döbbenetes reflexek, és egészen elképesztő magabiztosság. No, igen, kibillenthetetlen, lehengerlő volt, ha ott volt egy társaságban, nem sokan tudtak mellette megszólalni, igaza pláne nemigen lehetett másnak. De ez az egyéniségének elválaszthatatlan része volt, sikerei kulcsa, el kellett fogadni, hogy lehetetlen egy vitában fölé kerekedni, hiszen a pályán megszokta, kivívta, hogy korlátlan úr, nem tűrt ellentmondást. Ami nem jelenti azt, hogy egyben ne tisztelte volna végtelenül a játékot és a játékosokat, ami a jó bíró első számú ismérve. Bár jó bíró nincs, mondogatta sokszor, hiszen róla csak akkor beszélnek, ha baj van vele. A tekintélyére jellemző ugyanakkor, hogy volt olyan NB I-es meccs – nem akartam hinni a szememnek -, amikor egyetlen egy bedobás irányát sem mutatta a karjával: a játékosok maguktól tudták, hogy ki dob, meg sem próbáltak trükközni, s amikor egyszer mégis vita alakult ki, a közelben álló Puhl csak a tekintetével és fejbiccentéssel jelezte a helyes irányt, mire a vitatkozó játékos azonnal átadta a labdát ellenfelének. Legendás az az eset is, amikor Buenos Airesben betűrette Maradonával a mezét, vagy amikor az őrjöngő Üllői úti telt házzal a háta mögött reklamáló Simon Tibornak azt blöffölte, ki van kötve a cipőfűzője, mire az kissé előrehajolt, hogy ellenőrizze a cipőjét, a közönség pedig megnyugodott, mert csak annyit látott, hogy a falkavezérként harcoló Simon meghajol a játékvezető és annak akarata előtt. És hány, de hány sztorit lehetne még feleleveníteni a hozzá kötődő legendák közül, a játékvezetői edzőtáborok vacsorái mellett nevetve ismételt történeteket. Az egyik ilyet éppen tőle hallottam néhány éve, amikor meghívott az NB I-es bírók törökországi edzőtáborába, egy igazán szürreális történetet arról, hogy miként illett egy kelet-magyarországi NB II-es meccs után fiatal bíróként nemcsak ebédre vendégül látnia a játékvezető-ellenőrt, hanem aztán kivinni őt a vasútállomásra is, sőt végül egészen hazáig fuvarozni Budapestre, ahol még a lakásban berendezett kisállatkereskedés madarai közül is meg kellett egyet vásárolnia... Így ért haza hajnalban Egerbe, kalitkával a Lada hátsó ülésén, és egy remélhetőleg őt méltató ellenőri jelentés reményében... A Szépek és bolondok kultikus bírófilm abszurd és szomorkás világából, a hanyatló magyar futballból így tudott ő felkapaszkodni a nemzetközi elitbe, annak is a tetejére. Hiszen négyszer választották meg a világ legjobbjának a saját szakmájában, ami egészen döbbenetes teljesítmény még akkor is, ha olyan nagyszerű magyar sportvezetők egyengették az útját, mint Szepesi György, Nagy Miklós, Palotai Károly. Ráadásul a pocakos, idős, volt játékosból lett játékvezetők típusa után ő volt az atlétikus, fiatalos futballbíró mintaképe: amikor 39 évesen vb-döntőt vezethetett Los Angelesben, kimondottan fiatalnak számított a szakmában. Ma már persze sokkal fiatalabb és atlétikusabb játékvezetők jellemzik a nemzetközi elitet, ám az is igaz, hogy Puhl Sándor egyéniségével összeegyeztethetetlen lenne, hogy valami VAR felülbírálja az ő döntését. Őt ugyanis lehetetlen volt felülbírálni, talán ezért is hurcolta meg az UEFA, miután egy mindenki által piros laposnak gondolt, súlyos sérülést okozó szabálytalansággal kapcsolatban utólag is kötötte az ebet a karóhoz a hivatalos jelentésében: még sárga lapot sem kellett érte adni. A Nemzeti Sportot tudósíthattam a nemzetközi búcsúmeccséről, az Olaszország–Anglia találkozóról Torinóból, 2000-ben, s miután az általa hibátlanul levezetett mérkőzés után az öltözőajtaján David Beckham és Paolo Maldini kopogtatott, hogy neki ajándékozzák a mezüket, a szűk körű vacsorán angolul is Sanyi vitte a szót...

Bár hallhatnám még egyszer a kioktatását, az intelmeit! Mindenről volt véleménye, a futballtól egészen távoli dolgokról is lehetett tőle tanulni. Megadatott az is, hogy a partjelzője lehettem vagy ott volt a meccsemen, s igencsak röstelltem magam, amikor megjegyezte: a mérkőzés mindig ünnep, nem mehetsz ki a pályára borostásan. Mindent látott a pályán, minden rezdülésre figyelt, mindenre reagált, ennek a szakmának tényleg a született zsenije volt. Lehet, hogy nem minden szabálytesztje volt hibátlan és az is, hogy nem tudta mindig szabatosan elmagyarázni, miért mit ítélt volna: de ott, a pályán amikor minden felelősség egyedül az övé volt, egészen fantasztikus érzéke volt a tökéletes döntésekhez.

A legtöbbször itthonról, hazai irigyei, vetélytársai által indított ármánykodás sokat ártott neki, nemzetközi karrierjének, talán éveket vett el az életéből. Elképesztően magasra jutott, s ezt sokan nem tudták megemészteni. Persze, neki magának is óriási kihívás volt feldolgozni, hogy a kis emődi srác, akinek édesanyja vágta ki a bírótanfolyamra hívó hirdetést az Észak-Magyarországból, miután térdsérülése miatt abba kellett hagynia a futballt, s aki 15 évesen vezette élete első meccsét, az Ónod–Varbó megyei összecsapást, a Népstadionban, a Wembleyben, a Maracanában vezethetett pályája csúcsán az ország és a világ legjobbjainak, akik tisztelték, becsülték, elfogadták a döntéseit, maguk is nagyra tartották.

Játékvezetői pályája végén egyre nehezebben teljesítette a fizikai teszteket, egyre több reklámszerződés, közéleti szereplés osztotta meg az energiáit. Már aktív bíróként tagja lett az MLSZ elnökségének, amelynek aztán az alelnökeként dolgozott, amikor korábbi játékvezető-kollégája és barátja, Bozóky Imre ügyvéd lett az elnök az első Orbán-kormány idején. Amikor úgy tűnt, talpra lehet állítani a magyar futballt, amelyért Sanyi egyenesen rajongott. Ám a kormányváltás majdnem egy évtizeddel visszavetette ezt a munkát, közben Puhl Sándor a Sport Televízió állandó szakértője lett, majd a magyar játékvezetők főnöke, ellenőre. S ahogyan a zsenikkel lenni szokott: sehol máshol nem találta igazán a helyét, miután be kellett fejeznie a bíráskodást, semmi másban nem tudott annyira önmaga lenni, ami viszonylagos sikerei ellenére is, nála is, körülötte is okozott egy soha ki nem mondott, de mindig érezhető melankóliát. Bár egy időben tényleg futballsztárokéval vetekedett az ismertsége és népszerűsége (többek között a Tippmix első reklámarca volt idehaza, s ahogy ő visszafogottan megjegyezte, az űrben is többen jártak, mint ahányan futball vb-döntőt vezethettek a történelemben), a magánéletét mindig titkolta a nyilvánosság előtt, szemérmes volt és tulajdonképpen gátlásos, bármilyen furcsa is ezt vele kapcsolatban kimondani. Sokszor éreztem, hogy a felületes poénkodás, a nagy duma mögött sok problémája van, amit nem oszt meg senkivel, vagy csak nagyon kevesekkel. A betegsége alatt is tiszteletben tartotta a média a család kérését, nem írtunk róla, pedig egyre többen mondták, súgták aggódva az elmúlt hetekben, hogy kórházban van, hogy elkapta a szörnyű vírust, hogy nagy lehet a baj... De rémálmainkban sem gondoltuk, hogy ennyire nagy. Felfoghatatlan, hogy nem hallom többet a telefonban a rekedtes, szemrehányó hangját, miután szerinte a Nemzeti Sport rosszul ítélt meg egy esetet a tudósításában, hogy nem hallom évődni a válogatott játékosokkal, MLSZ-vezetőkkel hosszú utazások és snóblizások alkalmával, hogy nem jegyezhetjük meg újabb, szállóigévé váló aranyköpéseit, kiszólásait és fájdalmasan kell mostantól felsóhajtanunk, ha a 94-es olasz-brazil vb-finálé vagy a 96-os angol-német Eb-elődöntő tizenegyespárbaját ismétli valamelyik televízió... Esetleg az 97-es Dortmund–Juventus BL-döntőt mutatják, amint megadja Karl-Heinz Riedle gólját, – helyesen – felülbírálva a lest jelző Bozóky Imrét.

Hiszen abban az évben végre ő vezethette a döntőt. Előtte egyforma öltönyt kaptak a magyar bírói négyes tagjai egy divatüzlettől, a ruhapróbán is ott voltam velük, s hallottam, amint az üzlet tulajdonosa, szintén Sándor, nem kisebb kéréssel fordult Puhlhoz, mint hogy nem kaphatná-e meg a mérkőzés labdáját. Akkoriban még nem készítettek húsz labdát a pálya mellé, minden labdaszedő keze ügyébe egyet, mint manapság, csak egy tartaléklabda volt az oldalvonal mellett. Ám arra már az első félidőben szükség volt, miután a játékvezető jelezte a tartalékbírónak, Juhos Attilának, hogy cserélni kellene, mert a labda játékra alkalmatlan... Nemigen volt baj vele, csak hát a sztárbíró a meccs közben sem felejtette el a baráti kérést, és kidobva a lecserélt labdát a kollégájának, odaszólt neki: Ez megy a Sanyinak! Egy BL-döntőn... A részleteket csak utólag hallottam, mert föntről, a lelátóról csak a fontoskodva végrehajtott labdacserét láttam. Ott ültem ugyanis izgatottan a müncheni Olimpiai Stadionban, a kezemben a Puhl Sanyitól kapott jegyet szorongatva... Mert bár sohasem mertem emlékeztetni rá, de betartotta az ígéretét.

Sanyi bátyám! A szívem szakad meg, hogy ilyeneket kell írnom. Ahogyan az IFFHS gáláján egykor, a müncheni Bayerischer Hofban együtt álltál büszkén a színpadon a futballtörténet legnagyobb góllövőivel, köztük Deák Ferenccel, Zsengellér Gyulával, Puskás Ferenccel, mint a világ legjobb játékvezetője, úgy vagy és maradsz immár örökre a magyar labdarúgás halhatatlanja, legnagyobb futballhőseink egyike. Az Isten áldjon, nyugodj békében!


 

Hozzászólások: