99 százalék papíron, viták a pályán – meddig tartható Hanacsek Attila rendszere?
Alig indult el az idény, de az NB I-ben, az NB II-ben, az NB III-ban és a Simple Női Ligában is sorra jönnek a vitatott, olykor a mérkőzések alakulását is alapvetően befolyásoló játékvezetői döntések.
Nem minden vitatott ítélet bizonyított hiba, de akad olyan is, amelynél maga az MLSZ ismerte el utólag, hogy rossz döntés született.
A DVSC–Nyíregyháza rangadón Rúsz Márton csak sárga lapot adott Batik Bencének a Temesvári Attila elleni eset után. Az MLSZ később kimondta: Batikot ki kellett volna állítani.
Egy héttel később a Nyíregyháza–Kisvárda mérkőzésen Oláh Bálint könyökkel találta arcon Tarcsi Róbertet. Kovács Imre sárgát adott, a VAR-szobában dolgozó Kulcsár Katalin pedig nem avatkozott közbe. Tarcsi hordágyon hagyta el a pályát, később kiderült, hogy eltört az arccsontja, a szemüreg környéke is megsérült, ezért műtét vár rá.
Természetesen nem a sérülés súlyossága dönti el a lap színét, hanem maga a mozdulat. Ettől még jogos a kérdés: egy ilyen fejmagasságban történő könyökhasználat után hogyan maradhatott sárga az ítélet?
Felcsúton Gyurkits Gergő gólhelyzetben tört kapura, amikor Szolnoki Roland eltalálta a lábát. Karakó Ferenc nem adott büntetőt, Urbán Eszter pedig a VAR-ból sem avatkozott közbe. Ilyenkor rendszeresen előkerül a „minimális kontakt” kifejezés. De ha az érintkezés éppen elég ahhoz, hogy a támadó ne tudja befejezni a gólhelyzetét, valóban az a legfontosabb kérdés, hogy mekkora volt a kontakt?
A következetesség problémáját Lamin Colley esete is mutatja. A Puskás Akadémia támadója Debrecenben húsz perc alatt kapott két sárgát, miközben már az első figyelmeztetése is erősen vitatható volt. Batik Bence szorításában esett el, majd ütközött a kapussal, ennek ellenére Colley kapta a lapot. Babó Levente is szóvá tette az esetet.
Az NB II-ben a Karcag–Tiszakécske mérkőzésen egy vitatott büntető és Varga Noel kiállítása okozott komoly indulatokat, Nagykanizsán pedig egyetlen támadáson belül három különböző szituációnál reklamáltak tizenegyest a hazaiak a Soroksár ellen.
Az NB III-ban a Sopron–Tatabánya 96. percében született egyenlítő gól váltott ki vitát. A helyi tudósítás szerint a kapu előtti kavarodásban kilökték a soproni védőt a labda alól, majd Herjeczki betalált. A játékvezető nem látott szabálytalanságot, így maradt az 1–1.
A Simple Női Liga sem kivétel, ott ráadásul nincs meg ugyanaz a VAR-háttér, mint az NB I-ben, így egy súlyos tévedést sok esetben már nincs lehetőség korrigálni.
Ha ennyi bajnokságban folyamatosan hasonló problémák kerülnek elő, egy idő után már nemcsak az egyes játékvezetőkről kell beszélni. Hanem magáról a rendszerről is.
És itt kerül képbe Hanacsek Attila.
Az MLSZ Játékvezetői Bizottságának elnöke hosszú évek óta meghatározó szereplője a magyar játékvezetésnek. Közben rendszeresen hallani a 98–99 százalék körüli döntési pontosságról.
Papíron ez szinte tökéletes. A pályán látottak azonban sokszor egészen más képet mutatnak.
Nem kell bizonyíték nélkül statisztikahamisításról beszélni. Viszont jogos kérdés, hogyan készülnek ezek a kimutatások. Ki dönti el, hogy egy jelenet súlyos hibának számít-e? Mi kerül bele a statisztikába, és mi marad ki? Miért nem lehet nyilvánosan látni a fordulók legfontosabb, mérkőzést befolyásoló ítéleteinek szakmai értékelését?
Éppen ezért fontosak az MLSZ-től független elemző felületek, például a Spori is. Lehet vitatkozni egy-egy véleményükkel, de legalább van egy külső ellensúly a szövetség saját értékelési rendszerével szemben.
A nemzetközi eredményekben is komoly a különbség. Kassai Viktor BL-döntőt, olimpiai döntőt és világbajnoki elődöntőt vezetett, Vad II István és Szabó Zsolt is rendszeresen kapott komoly nemzetközi feladatokat. Ma pedig már külön hírként kommunikálják, ha Berke Balázs, Csonka Bence vagy Rúsz Márton nemzetközi mérkőzésre kap küldést.
Erről óhatatlanul eszébe jut az embernek Hofi Géza klasszikusa:
„Nem a zsömle kicsi, a pofátok nagy!”
Karcos mondat, de jól érzékelteti a problémát. Nem a jelenlegi eredményeket kellene felnagyítani, hanem azon dolgozni, hogy a magyar játékvezetés ismét oda kerüljön, ahol egyszer már volt.
És van még egy fontos kérdés: miért nem beszélhetnek maguk a játékvezetők?
Egy edzőnek egy vereség után ki kell állnia a kamerák elé. Egy játékost meg lehet kérdezni a hibájáról. A játékvezető viszont lefújja a meccset, bemegy az öltözőbe, és a legtöbb esetben soha nem tudjuk meg tőle, mit látott és mi alapján döntött.
Nem kellene félórás sajtótájékoztató. Egy-két vitatott eset után néhány mondat is elég lenne: ezt látta a játékvezető, ezt mondta a VAR, ezért maradt vagy változott meg a döntés.
Miért nem lehet legalább utólag nyilvánosságra hozni, mi hangzott el a játékvezető és a VAR között? Nem feltétlenül kell hangfelvétel. Egy rövid, hivatalos leirat is sokkal többet jelentene a jelenlegi teljes csendnél.
Ráadásul az átláthatóság magukat a bírókat is védené. Lehet, hogy egy kívülről érthetetlen ítélet mögött szakmailag védhető gondolatmenet van. De amíg ezt senki nem magyarázza el, addig marad a találgatás és a bizalmatlanság.
Hanacsek Attilától is joggal lehet megkérdezni: miért nem áll ki rendszeresen a nyilvánosság elé? Ha egy hétvégén több komoly vita történik, miért nem mondja el a Játékvezetői Bizottság néhány nappal később, melyik döntés volt helyes, melyik hibás és miért?
A Honvéd 2023-as kiesése megmutatta, mennyit ér egy késői beismerés. A Puskás Akadémia elleni utolsó fordulóban Szolnoki Roland kezezése után nem kapott büntetőt a Kispest, a VAR sem avatkozott közbe. Mire később elismerték, hogy súlyos VAR-hiba történt, a Honvéd már kiesett. A pontokat, az NB I-es tagságot és az elszenvedett anyagi károkat pedig nem lehetett visszaadni.
Eső után köpönyeg.
A magyar játékvezetés körül ráadásul régóta érzékelhető egyfajta zártság. Egyes bírók pályán mutatott kommunikációját sokan arrogánsnak, lekezelőnek érzik. Természetesen nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, de egy szervezet kultúrája felülről is épül.
Ahogy a mondás tartja: a hal a fejétől bűzlik.
Ha a rendszer tetején nincs megfelelő nyitottság, rendszeres szakmai magyarázat és valódi átláthatóság, akkor nehéz lefelé teljesen más kommunikációt várni.
Hibázni természetesen lehet. A játékvezető is ember.
De amikor az NB I-ben, az NB II-ben, az NB III-ban és a Simple Női Ligában is folyamatosan elmaradt piros lapokról, vitatott büntetőkről, kiállításokról és VAR-döntésekről beszélünk, akkor már nem elég mindig az adott bírót elővenni.
A kérdés az: megfelelően működik-e maga a rendszer?
És ha igen, miért ennyire zárt?
Miért nem beszélhetnek a játékvezetők? Miért nem tudhatjuk meg, mi hangzott el a VAR-szobában? Miért nincs minden forduló után nyilvános szakmai értékelés a legfontosabb esetekről?
Lehet 98 vagy 99 százalékos döntési pontosságról beszélni. De sokszor éppen abban a maradék egy-két százalékban van a tizenegyes, a piros lap, a feljutás vagy a kiesés.
Hanacsek Attilának és az MLSZ Játékvezetői Bizottságának ezért nemcsak statisztikákat kellene mutatnia.